Részlet a könyvből:
"- Láttad?
- Igen – lehelte Magda.
- Kár, mert szívesen megismételném!
Magda előredőlt, szemei kikerekedtek, olyan volt, mint egy ugrásra kész macska.
- Rajta! –mondta.
Gitta bólintott, lehajolt, felemelte a táskát jó magasra. Aztán elengedte, majd amikor a földre ért, még bele is rúgott egy picit. Magda és Gitta egymás felé hajolt és ellenállhatatlan nevetésben tört ki. A pincérnek egy pixabay-on talált kép jutott az eszébe. Két idős nő, kezükben teáscsészével, fejük tetejére tornyozott hajjal ül egy asztal alatt és nevet. Az asztalon könyvek, újságok, csészék. A képet a fia mutatta neki. Pont, mint nagyanyám és a barátnője, nem igaz, mondta közben a fiú és röhögött. Tényleg olyanok voltak. És most itt, ez a két nő, pont olyan, mint az anyja és a barátnője. És milyen ellenállhatatlanul nevetnek! Velük együtt nevetett ő is.
- Tudod Magduska, elképzeltem, ahogy apámat majd szétveti a méreg! Jó érzés volt. Mintha megszabadultam volna valami tehertől.
Gitta vigyorgott. Magda is. Megértelek, suttogta. Gitta arca elkomorodott.
- Tudom, hogy kicsinyes bosszú, de mégiscsak valamiféle győzelem. Hidd el, szükségem volt rá.
Magda megértően bólogatott.
- Tudod, amikor apád meghalt, az jutott eszembe, vajon mi történt a táskájával? Aztán arra gondoltam, mellé tették a koporsóba. Hogy majd azzal menjen a Mennyekbe.
- Pucéran? Táskával a kezében? Hát, elég szürreális kép! Különben is! Kizárt, hogy apám a Mennybe jutott. De ha igen, akkor én nem szeretnék odakerülni.
Mindketten a múltra gondoltak. Gitta az anyjára, aki sose védte meg. Magda saját anyjára, aki mindig megvédte."